GONDOLATOK A KÖLTÉSZETRŐL

Fontos-e a Költészet?

Mi azt gondoljuk, éppen annyira fontos a Költészet az Embernek, amennyire fontos az Ember - önmagának.

Ennek jegyében várjuk Mindenki véleményét Ambrus József költő- és írótársunk gondolataira.

A Költészet - formázott szöveg. Kérjük a véleményekben is a fegyelmezett formatartást. Nem várunk el senkitől sem nagyestélyit, sem szmokingot, még csak öltönyt és nyakkendőt sem, de tisztességes utcai ruhát igen.

A nem megfelelő hangnemű hozzászólások válasz nélkül töröltetnek!

AMBRUS JÓZSEF GONDOLATAI

Magyarország a költők hazája!

Én nem vagyok költő, talán nem is leszek, de nem tudom eldönteni, hogy ez a tevékenység mennyire munka, vagy mennyire nem, de ebben a szakmában nem lesz munkanélküliség, hiszen Magyarország a költők hazája, és jelen pillanatban, kábé tíz millió író, költő van. Sokszor a versek a nyomdáig sem érnek el, de ebben a szakmában, a líra keresztje alatt sokszor elmélázom, tele csodálattal, tele rettenettel. Mint régen, ma is pusztulnak a költők seregestül, a földkerekség minden táján. De a költészet mégis mindent túlél, reformot, háborút, kormányok romboló aknamezejét, haláltáborokat. Az ágyúk helyett a szó dübörög, hol elhalkul, hol hangosabbá válik. De kinek?

Korunk költészete tele van betegséggel, éretlen exhibicionizmussal, látványos görcsökkel, olyan pillanatokkal, amely a senkik különleges tömegéhez szólnak. Ezzel már azt is jelzem, hogy nem a költészetről van szó, nem az irodalomról, hanem az Egóról, és mit számít, kit érdekel a szabályos, formális költői kép, csak az irodalom szemétdombja növekszik…De a lényeg, hogy sokan tizenévesen, még gyerekként válnak költővé. Régen, voltak költők, akik holtuk után lehettek csak költők, addig valami rímkovács, vagy különös rímfaragó, szinte elismert próféták voltak, de valahol mégis költők, (a szakma nagyjai) de ma Magyarországon tíz millió író költő van, de hol az olvasó?

Ma a költészet vérre megy! Mindegy, hogy van fogyasztó, vagy nincs, de a lényeg, hogy jól öltözött szellemi toprongy, a költő. Nincs ars poetica, nincs stílus, nincs egyéni költői nyelv, nincs semmi, csupán rímbehányt, vagy szabadon tákolt valami firkálmány, ami több száz „lájkra” vár. És ez már elég is, hiszen még meg is osztották vagy ketten. Ma mindenki csodagyerek, mint József Attila, aki szinte gyerekfejjel próbálgatta a klasszikusok hangnemét: Juhász Gyula mélabús impresszionizmusát, Kosztolányi hangulatos hatását, Tóth Árpád pesszimista jelzőit, Kassák Lajos emberközpontú expresszionista szabad versét. A kortárs dilettánsok szőkeségében, ritkán, ritkán találni önmagát jól kifejező költői képet. Sajátos „untellektualizmusról” szól, de lehet, hogy a világ is egy kissé olyan költészetalatti. A késztetés elvonja az értékről, a klasszikus nyelvi eszközről a figyelmet, talán az ember, a költő, nem is vesz részt teljes személyiséggel az alkotásokban. És kérdezem, hogy kapunk választ, az élet nagy kérdéseire? Nem! A következő generációk költői is adósak lesznek a sok-sok megválaszolatlan kérdésekre. Csak merjünk beszélni, merjünk felnőni a költészet kérdéseihez. Nincs költői érzékenység, összekoccannak az ürességek, a semmit kifejező jelzőtáblák, a félrekondult akusztikai harangkondulások.

Infláció van, felhígult töltelékanyag, a költészetben is, a versek 95% nem jut el az irodalmi lapokig, de ma mindenki író, költő… Magyarország a költők hazája. A verskedvelők nem túl népes csoportja, mégis keresi a töményt, az igazat, a klasszikus lírai mozdulatokat, melyben megtalálja az íz-világát.

A hobbiköltők szakmai kényszerpályán „döngetnek, kaput, s falat” de a véleményimpressziókat, esztétikai kritikákat már nem fogadja dilettáns nyelvük. Keressük a szót, keressük a hangot, de a keresésben számunk nem fogy, hanem növekszik. No de mindannyian a kozmosz részei vagyunk, és a költészet pusztíthatatlan szellemi termék, bár ha néhány százaléka beérik. Ezért óvatos reformra intem, mint az alkotót a kortárs írót, költőt, mint az igényes olvasót…

Jó lenne tudni merre felé haladunk, hiszen azt tudjuk, hogy nyelvünk, szókincsünk milyen gazdag, amit csak a szótárak lapozgatása közben észlelünk, vagy esetleg, ha beleássuk magunk egy nyugati nyelv mélységeibe, bugyraiba. De ettől még az irodalom szemétdombja rohamosan növekszik, hiába az író, költő nem más, mint a titkok, érzelmek tudója, és pontos őszinte, igaz, és hiteles megvallója. Minél hitelesebb egy vallomás, annál inkább érezzük magunkénak. De azért mégis büszkék lehetünk, mert Magyarország a költők hazája…

Ambrus József