Verseim

Mester-gondolat

A szép gondolat hogy szállhatna fel,
költői szárnyakon, mint a Nap fia, 
mely kezet nyújt, és csókot lehel,
 - az élet kavicsos partjaira.
Párás csönd tölti ki napomat,
bölcs belenyugvás a vezérem,
balga szavam ott áll hallgatag,
csak lidérc ébreszti fel kedélyem.
Szívek belsejében bánat-hurrikán,
új törvényét muszáj meghallgatni,
a szorongás ismeretlen partján,
csak jeles gondolatban maradni.

Vitrin-reformok

Szívből utálnak a törvények,
mégiscsak magyar állampolgár vagyok,
tízparancsolatokban a töltények,
és boldog, mert mindent leírhatok.
Betonfal, szögesdrót védi sorsom,
lakható legyen a magyar világ,
nem a hírnévre bízom csontom,
mely embert-káromló formaság.
Száz éve ugyanazt énekelem,
nem tudok mást, csak rabszolga vagyok,
pár verset írok, de hősiesen,
ha felkérnek a lázadó évszakok.

Porcelánfejek

Nem adom magam a földieknek,
más létre született az Éned, -
ahol az emberálmok édesednek,
ott csapnak agyon a törvények.
A lélek üzenetét, ha megérted,
félúton ködszemű grimasszal,
látom szivárog a hitvány véred
kéjjel zománcozott pókerarccal.
Ti már az életfáról lehulltatok,
hálám jeléül öntelek szavakba,
elbitangolt antik szarkofágok,
tanultok bele a hallgatásba.

Több keresztet

Mennyi ál-eszmét tanít az élet,
a hiszékenyt szent törvényük csalja,
de az álom halállal ér véget,
mellyel komisz életét eltakarja.
Mennyi titok az álruhák alatt,
az ember szebbik énjét mutatja,
pompás életet kíván más alakban,
de hiába, a gond egyre csak marja.

Az öröm küszöbén

Tegnap megint ráléptem az örömre,
bús lelkem alatt pihen a világ,
fáradt a csontom, jéghegy a terhe,
gondviselőt keres a valóság.
Légy a ritmusban holnap máshol,
a fájdalmas örömöt továbbviszed,
vagy a szépségemmel ma is játszol,
amíg a talány mosolyogva fizet.

Szivárványvérben

Bús haraggal jönnek a szelek,
égies hatalmak barbár járása,
rám néz, és nyújtogat biztos kezet,
de nem emlékszem a szárnyalásra.
Bokrok nőnek, parányi a látszat,
órák szorítanak, az erdő megremeg,
sápadt kenyérben zöld búzamag,
véremet mossák csaló vegyszerek.

Utolsó levél

Puskel János halálára
El sem köszöntél, kedvence a Földnek,
- átadom nektek utolsó levelét,
szinte levegőt sem kap a döbbenet,
felkavartad a bolygónk ütemét.
Kifolyt az élet édes szívedből,
a kegyelemből aligha kaptál -
látom, hogy integetsz, de messziről,
és látom, hogy simogat a halál.

Borostás hangon

Bolond szívem indulásra készen,
bezárt ajtókon át kiszivárog,
száz forintot is elkérnek érted,
nem nézve éjszakát, napvilágot.
Tele álarccal a görbe holnap,
tenyeremben karmás életvonal,
fűszálak is veszik kalapjukat
szünet között egy-egy békecsókkal.
Szabad része vagyok a létnek,
holnap szállítja az ékes pótlást,
rakjatok össze valami képet,
zavaró elemet, hajnali rontást.

A költő szívéhez

Látjátok, a tisztességnek
aligha van tiszta keze,
de gondolj egy jó szóra,
mely, mint a bűn, fekete.
Életre készült eretnek fráter,
szinte lélek, józan, gyermeteg,
mámorból készült paraszt fiáker,
hangja fogytán az ereknek.