Tegnap megint ráléptem az örömre,
bús lelkem alatt pihen a világ,
fáradt a csontom, jéghegy a terhe,
gondviselőt keres a valóság.
Légy a ritmusban holnap máshol,
a fájdalmas örömöt továbbviszed,
vagy a szépségemmel ma is játszol,
amíg a talány mosolyogva fizet.

Szavak nélkül felsír a szeretet,
az örömet magamra húzom,
lassan elaltat a csalfa képzelet,
amíg a börtönrácsot szertezúzom.
Megérint a pillanat emléke, -
nyitott elmém a mennyboltra tapad,
csak misztikum a létezés része, -
mely kúszó varázzsal megragad.

A fáradt szem pásztáz öröm nélkül,
de mégis a szépet szépnek látta, -
a remény a jósággal kibékül,
mintha egy titok, fogna számadásba.