El sem köszöntél, kedvence a Földnek,
- átadom nektek utolsó levelét,
szinte levegőt sem kap a döbbenet,
felkavartad a bolygónk ütemét.
Kifolyt az élet édes szívedből,
a kegyelemből aligha kaptál -
látom, hogy integetsz, de messziről,
és látom, hogy simogat a halál.

El sem köszöntél, Te életünk része,
itt hagytad csillagod, félkész álmaid,
- elindultál az örök üdvösségre -
melyre az élet vagy halál megtanít.
Holnaptól nem lesz naplemente,
földi küldetésed korán lezártad,
Nap is zokogni kezd a rengetegbe`,
mert zsákmánya lettél a halálnak,

pedig én szeretteimhez ragaszkodom,
maradok az élet szomjazó diákja,
mostantól boldog lesz minden napom,
bocsássatok meg - halál lett az ára.
Drága gyermekünk az életet próbálta,
játszott szerelmet, édesült mérget -
de most már pihen minden porcikája,
csak mi nem értjük a sok-sok miértet.

Tegnap még az életben hittem,
nem mi csináljuk az égi törvényt,
látjátok, elfogyott a lélegzetem -
mert a részvét kavarta az örvényt.
Új bolygó lett váratlan otthonom,
egy távoli csendbe menekültem,
a szép szó megszakadt, többi oltalom,
ne sírjatok - én csak hazamentem.

Mosolyom emlékét őrizzétek meg,
egy másvilág ölében fekszem -
búcsúzom, mert a pillanat eltemet,
de tovább dalol egy új élet bennem!